Horváth Zsuzsa egy magyar vallásszociológus volt az 1980-as és 90-es években, egyike a legjobbaknak. A kisegyházak lelkes kutatója, és nem utolsósorban a védelmezője mindent megtett, hogy javítson a vallási közösségek sorsán.

Felszólalt az érdekükben, segített nekik, felvette a harcot a bigottsággal és a kirekesztéssel. Nagyon sok közösséget meglátogatott, kutatott, interjúzott emberekkel, őszintén érdekelte ezen közösségek sorsa.

A kilencvenes évek elején is ugyanazokkal a vádakkal támadták a kisegyházakat, mint a Szcientológiát most. Zsuzsa megemlítette a "Scientology Egyházat", de hozzánk már nem jutott el a korai eltávozása miatt.

Lebilincselő és intelligens módon ad választ az örökzöld kérdésekre: pl. szektáknak nevezhetjük a kis vallásos mozgalmakat? veszélyesek a társadalomra? és még sok pontot elmagyaráz.

Halála után a kiadatlan tanulmányaiból állt össze a Hitek és emberek c. könyv, amelyből pár részt érdemes elolvasni:

 

HITEK ÉS EMBEREK

Horváth Zsuzsa tanulmányai

kisegyházakról, vallásos mozgalmakról

 

Kiadja az Eötvös Lóránt Tudományegyetem

Szociológiai-Szociálpolitikai Intézete, Budapest, 1995

Forrás: http://oktatas.uni.hu/szovegek/

 

A VALLÁSI PLURALIZMUSRÓL

Készült 1992. november 12-én. Megjelent: "Veszélyes-e a szekták terjedése?" címen a Népszabadság 1993. február 10-i számának 13. oldalán, Horváth Zsuzsa vallásszociológus, MTA Szociológiai Intézet aláírással. Itt a szerző által eredetileg adott címen közöljük. (A szerk.)

Az utóbbi években sokakban riadalmat kelt hazánkban új vallásos mozgalmak megjelenése és a régebbi, kevéssé ismertek megújuló tevékenysége. A világi és az egyházi sajtóban is egyre-másra jelennek meg olyan írások, amelyek aggasztó esetekről számolnak be. A szerzők felhívják a figyelmet ezen "szekták" társadalmi veszélyességére: a megtérítettek személyiségét megzavarják, és pszichológiai erőszakot alkalmazva elszakítják őket családjuktól.

Hasonló riadalmat keltett ez a jelenség korábban az Egyesült Államokban, majd Nyugat-Európában is. Ugyanezekkel a vallásos mozgalmakkal kapcsolatban hasonló esetekről számolt be a sajtó. A franciaországi katolikus szellemű folyóirat, az Esprit, már 1978 januárjában tematikus számban foglalkozott a problémával. (Különösen figyelemre méltó kritikai megjegyzéseket fűz a katolikus értelmezési kísérletekhez és kezelési módokhoz a főszerkesztő, Paul Thibaud cikke.)

Mielőtt a szóban forgó vallásos mozgalmak néhány vonására kitérnék, egy terminológiai problémával kell foglalkoznom. A "szekta" szó mind a köznyelvben, mind a publicisztikában pejoratív tartalmú. Eredeti értelmében - és a vallásszociológiában használatban is - értékmentes: egy sajátos vallásos közösségi forma megjelölése.

A második világháború után Magyarországon törvényi szinten megszűnt a felekezetek közötti egyenlőtlenség, és ettől fogva a hazánkban legálisan működő kisebb keresztény csoportokat - a történeti egyházaktól való megkülönböztetésül - hivatalosan kisegyházaknak vagy szabadegyházaknak nevezték. A "szekta" szót, amely továbbra is pejoratív értelmű maradt, csak az illegális csoportokra használták.

Napjainkban újra széles körben használják a "szekta" elnevezést, mégpedig általában minden olyan vallásos csoportra, amelyet, megkülönböztetnek a történeti egyházaktól. Az 1990. évi IV. törvény (a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról) lehetővé tette, hogy minden olyan vallásos közösség egyházat alapíthasson, amelynek tanítása és szervezeti szabályzata nem ütközik törvénybe. Mivel politikai kritériumok nincsenek, gyakorlatilag minden csoport legálisan működik. A mai szóhasználat tehát a háború előtti értelemben jelent meg újra.

Talán helyesebb lenne legalább a keresztény közösségek esetében megtartani a kisegyház vagy szabadegyház terminust, vagy pedig általában felekezetekről, vallási közösségekről beszélni.

A vallásszociológiai sem tud teljes megoldást nyújtani. A vallásos csoportok hatalmas száma és változatossága miatt eddig nem tudott olyan kategóriarendszert létrehozni, amely minden csoport besorolására alkalmas, és így általánosan elfogadott lenne. Az egyik próbálkozás (R. Stark és W. S. Bainbridge) kritériuma a keresztény hagyományokhoz való viszony: a szekta megjelölést azoknak a keresztény mozgalmaknak a számára tartja fenn, amelyekben a tanítás a tradíción belül marad, az újítást a szervezeti forma jelenti; kultuszoknak nevezi ezzel szemben azokat a nem keresztény csoportokat, amelyeknek tanítása innovatív a keresztény tradícióhoz képest. Számos esetben ez a besorolás is nehézségbe ütközik.

A "szekta" szó pejoratív jellege a szektákról a közvéleményben kialakult és a történeti egyházak által erősen befolyásolt képből származik. A szekták

⦁ tanítása eltér az adott társadalomban tradicionálisan többségi vallás(ok)étól, és (a feltételezések szerint) meglehetősen extrém;

⦁ kis létszámú, zárt közösségek;

⦁ tagjaikat - akár pszichológiai erőszakkal is - elkülönítik a környező társadalomtól: a világi kultúrától, a művelődéstől, a szórakozástól, a nem szektás családtagoktól;

⦁ tagjaik számára deviáns életmódot írnak elő, és súlyos személyiségzavarokat okoznak.

Ezek a vonások részben megfelelnek a valóságnak, részben nem.

Először is, miután ezek a vallásos közösségek rendkívül változatosak, vannak közöttük olyanok, amelyeknek a tanítása alig-alig tér el a történeti egyházakétól, és teológiai szempontból semmiképpen sem nevezhető extrémnek. Mások hitelvei "extrémek", amennyiben nagyon eltérnek a keresztény tradíciótól.

Másodszor, vannak olyanok, amelyek rendkívül elterjedtek, és létszámuk többmilliós. Mások a világ egyik részén nagy létszámúak, másutt kicsinyek, és megint mások mindenütt kicsik. Létszámuk sokszor független attól, hogy 150 vagy 15 éve keletkeztek.

Harmadrészt, a környező társadalomtól való elkülönültség szempontjából is erősen különböznek: valóban vannak olyanok, amelyek egyes szerzetesrendekhez hasonlítható zárt közösségekben élnek, de vannak olyanok is, amelyek sokkal közelebb állnak egy szabadidős klubhoz. Az "agymosás" gyakorlatát a vallásszociológiai kutatások még annál a vallási közösségnél sem tudták bizonyítani, amelynek a leginkább ilyen a híre. (1978-ban Thibaud is óvta olvasóit attól, hogy olyasféle mítoszokat teremtsenek a szekták agymosásáról, amilyeneket korábban a reklámok manipulációs képességeiről teremtettek.)

Negyedszer, a "szektások" életmódját általában azért tartják deviánsnak, mert roppant felületes ismeret alapján ítélik meg őket. Az átlagpolgár vagy akár az átlag egyháztag szemében azon keresztény csoportok tagjai is különcnek tűnnek, amelyek rendkívül következetes módon igyekeznek megvalósítani a hitelveik által előírt erkölcsi normákat. Számos szociálpszichológiai kutatás igyekezett bizonyítékot adni arra, hogy a "szektások" között több a kiegyensúlyozatlan vagy akár beteg személyiségű, mint a társadalom egészében. Ez egyiknek sem sikerült, némelyik viszont ellenkező eredményre jutott.

A többi igaz. Azaz: sok olyan csoport van, amelynek tanítása jelentősen eltér a tradicionális vallásos tanításoktól, és az adott környezetben extrémnek minősül. Vannak nagyon kis létszámú közösségek, és a körülöttük támadt botrányok miatt ezek gyakran jóval nagyobb riadalmat keltenek, mint azok, amelyek erőteljesen növekednek. vannak olyan csoportok is, amelyek csak minimális kommunikációt folytatnak a környező társadalommal, de nagyon kevés ilyen van. Az is igaz, hogy olykor a megtérés "családok felbomlásához" vezet.

Az ilyen történetek leggyakrabban azoktól a szülőktől származik, akiknek a gyereke egy olyan csoporthoz csatlakozott, amelyet a szülő nem tud tolerálni. A konfliktus forrása az, hogy a szülő szerint a gyerek személyisége megváltozott, és semmilyen eszközzel - még erőszakkal sem - tudja őt jobb belátásra bírni. A szülő feltételezi, hogy ez csak pszichológiai manipuláció eredménye lehet. A vérmesebb szülők hatósági beavatkozást követelnek. A(A francia katolikusok a hetvenes években több szervezetet is létrehoztak a megtévesztett gyermekek megmentésére. Olyan akcióra is sor került, hogy elraboltak szektásokat, és igyekeztek "dekondicionálni" őket.)

Milyen ez a személyiségváltozás? Lényegében mindig arról van szó, hogy a gyerek érdeklődési területe, világképe, saját magáról alkotott képe megváltozott az addigitól eltérő szocializáció hatására. Ez az a jelenség, amelyet a vallások megtérésnek neveznek. Ez a változás már akkor is konfliktushoz vezethet egy családban, ha csak abban nyilvánul meg, hogy a gyerek korábban diszkóba járt, most viszont minden szabadidejét egy imaházban tölti. (Mert "ha már", akkor mért nem jó neki a templom - szól a szülői érvelés) Súlyosabbnak minősül a helyzet, ha az eddig egyetemre járók gyerek abbahagyja tanulmányait, mert úgy látja, hogy az ő helye másutt van a társadalomban. Ha a gyerek vallásos indok nélkül szakítja meg tanulmányait, vagy ha egy leány vagy fiú kedvéért hagyja el a családot, nemigen beszélnek pszichológiai manipulációról, és csak ritkán keresik a hatóságok vagy a pszichológusok segítségét a család együtt tartásához. Sajnálatos, hogy az erre vonatkozó interjúkból általában nem tudunk meg semmit a gyerek álláspontjáról.

Más esetekben a házasfelek válása jelenti a család felbomlását. Ilyenkor is a vallásos közösség "családbomlasztó hatását" szokás okolni, habár a hitbeli különbség önmagában is elegendően erős magyarázó tényező. nem meglepő, hogy a szociológiai vizsgálatok bizonysága szerint az eltérő vallásúak között jóval gyakoribb a válás, mint a hit szempontjából homogén párok körében. Ugyanilyen "túlmagyarázó" vád az is, hogy, a "szekták" nem engedik tagjaikat kívülállókkal házasodni, megint csak valamiféle erőszakot téve rájuk. Ehhez is elegendő a hitbeli különbözőség negatív hatásának felismerése: nem véletlen, hogy a történeti egyházak sem helyeslik a vegyesházasságot. Szabatos fogalmi elemzés alapján csak akkor lehetne "családbomlasztással" vádolni egy vallásos közösséget, ha a tanításában vagy gyakorlatában ez explicite fellelhető törekvés. Ez azonban rendkívül ritka lehet.

Valóban veszélyes dolog-e társadalmi szempontból a "szekták" elterjedése? Az újonnan megjelenő vallásos mozgalmak híveik jelentős többségét általában a már működő felekezetek tagjai közül toborozták. Ennyiben a többi felekezetre nézve veszélyesek. (Megalapozott hipotézis, hogy nem vallásosok csak rendkívüli társadalmi helyzetekben kerülnek nagyobb számban ezekbe a mozgalmakba, Jelenleg ilyen rendkívüli helyzet van a volt szocialista országokban.) Nyilvánvaló, hogy össztársadalmi szempontból veszélyesnek kell tekintenünk egy csoportot, ha hitelvei és szervezeti szabályzata alapján megállapítható, hogy tagjai (esetleg kívülálló személyek) életét veszélyezteti. Ilyen módon volt veszélyes a Népek Temploma, amelynek tagjai tömeges öngyilkosságot követtek el, vagy azok a kultuszok, amelyek embert áldoznak.

Abban azonban már jóval nehezebb konszenzusra jutni, hogy milyen esetben veszélyezteti egy vallásos csoport tagjainak testi egészségét, nem is beszélve a mentális egészség kritériumairól. Számos olyan mozgalom van, amely a modern orvoslást bizonyos (nagyon ritkán teljes) mértékben elutasítja. Nagyon nehéz lenne megvonni azt a határt, amelyen túl veszélyesnek minősíthetnénk őket. Arra a törvények nyújtanak garanciát, hogy a létfontosságú ellátást, például az alapvető védőoltásokat, a gyerekek megkapják.

Hasonlóan problematikus elítélni egy vallásos csoportot azon az alapon, hogy eltér a társadalmilag elfogadott erkölcsi normáktól. Itt is a mérce meghatározása az első és legfőbb nehézség, és akkor még azt is vizsgálni kellene, hogy a mért eltérés valóban veszélyezteti-e a társadalmat.

A pluralista társadalomhoz hozzátartozik a vallási pluralizmus is. Ahogyan a politikában, úgy a társadalmi élet minden szférájában toleranciára van szükség. Ahogyan a politikai pártok torzsalkodásának láttán széles tömegek fordulnak el a politikától, ugyanúgy valamennyi felekezet tekintélyét veszélyezteti, ha a többiekkel való vetélkedést helyezi előtérbe.

A tolerancia építésében pedig nagyon fontos, hogy azokat az információkat, amelyek alapján egy csoportot megítélünk, ne a bulvársajtóból vagy valamely konkurens csoporttól vegyük, hanem próbáljuk tényszerűen megnézni, mit tanítanak és hogyan élnek ezek az emberek.

 

VALLÁS - VESZÉLY - VALÓSÁG

 

A megnevezésről

Mostanában mindenki a szektákról kérdez. Először is megragadom az alkalmat, hogy megismételjem: nagyon helyén való lenne, ha a köznyelvi használatból kikopna a szekta szó. használata megnehezíti a normális érintkezést éppúgy, mint a nemzetek és nemzetiségek gúnynevei. Ha valaki az olaszokat digóknak, a románokat oláhoknak vagy a szlovákokat tótoknak nevezi, hiába teszi hozzá, hogy részéről ebben nincsen semmi sértő szándék, ettől még ez őket sérteni fogja. A sértés ugyanis nem a szó hangalakjában, fizikai valójában van, hanem a kommunikálók viszonyában.

Nevezhetnénk ezeket a vallási közösségeket egyházaknak, kisegyházaknak, szabadegyházaknak, vagy ha valaki ki akar tartani amellett, hogy az egyház terminus csak a keresztényeket illeti meg, még mindig beszélhetne felekezetekről vagy egyszerűen vallási közösségekről.

 

Vallások és számok

Készült 1993. április 22-én, előadásként elhangozott a Kálvin János Körben 1993. április 30-án. (A szerk.)

Az utóbbi időben egyre gyakrabban hallhatjuk, hogy "szektaveszély" van Magyarországon.

Az egyik tény, amely ezt alátámasztani látszik, az, hogy nagyon sok bejegyzett felekezet van, és számuk egyre nő

A Művelődési és Közoktatási Minisztérium Egyházi Főosztálya 1990 óta adja ki évente a bejegyzett felekezetek listáját. 1990. június 15-ig 36, 1991. május 15-ig 37, 1992. szeptember 15-ig 46 néven jegyeztek be közösségeket. nem tudom eldönteni, valószínűleg nem is lehet, hogy ezek a számok magasak-e az ország lakosságához képest. Egyrészt, vannak országok, ahol még több vallási közösség van. Másrészt, eszünkbe juthat, hogy az 1990-es hazai választások idején a politikai pártok számát is sokan sokallották.

Érdemes figyelembe venni, hogy 1990 előtt egyáltalán nem volt ismeretes, hogy hány és milyen névre hallgató felekezet van Magyarországon. Az 1990-es listán szereplő felekezeteknek több mint kétharmada már 1945 előtt is működött az országban - lehet, hogy több is: nem mindegyiknek ismerem a hazai történetét -, és csak néhány olyan akad közöttük, amelyről 1990 előtt nem hallottam.

A felekezetek neveit végignézve kitűnik, hogy a vallások száma némileg alacsonyabb, mint a bejegyzett felekezeteké. Például három ortodox egyház és ötféle buddhista csoport van. A magyarországi kisebb felekezetek történetének alaposabb ismerői tudják, hogy további olyan vallási közösségek is szerepelnek ezeken a listákon, amelyeknek a teológiája lényegében azonos.

Saját számításaim a következők: Az 1992-es listán szereplő 46 felekezet közül hatról semmit sem tudok. A maradék 40 - talán nem mindenki értene egyet evvel a számítással - 25 vallást képvisel. A 25-ből ismereteim szerint kereszténynek tartja magát 19. Ám a 19 különbözőként kezelt keresztény vallás között vannak olyanok, amelyeknek a tanítását a laikus igen nehezen különböztetné meg egymástól.

Mindez arra figyelmeztet, hogy a felekezetek hosszú listája részben nem az utóbbi évek ún. "szektásodásnak" az eredménye, részben pedig a sokféle elnevezés mögött azonosságok és nagyon erős hasonlóságok vannak.

Akik "szektaveszélyről" beszélnek, arra hivatkoznak, hogy növekedik a felekezetek száma. Mint a fentebbi adatokból látszik, 1991 és 1992 között a lista valóban növekedett. Kikkel? Az újonnan bejegyzett kilenc csoport közül kettő buddhista. Ebben az időszakban jegyeztette be Németh Géza az Erdélyi Gyülekezetet: ez a csoport reformátusnak tartja magát. Egy további közösség, amely ugyancsak egy már korábban bejegyzett felekezetével megegyező tanítást vall, valójában kb. 17 éve működik. Egy felekezet már 1945 előtt is létezett, de a kommunista rendszerben nem tudta elérni legalizálást. Két, Magyarországon újnak tekinthető vallás szerepel még, egyikük 11 éve, másikuk három éve kezdett téríteni nálunk. (Két új csoportról semmit nem tudok.)

Az adatszerű áttekintésből az a tanulság adódik, hogy az újonnan bejegyzett csoportoknak éppúgy csak egy része képvisel új vallást, mint a régieknek. A vallási csoportok magyarországi történetek ismeretében természetesen az várható, hogy a lista - a bejegyzetteké és a még bejegyzetleneké egyaránt - tovább fog növekedni. Egyrészt ugyanis még hiányoznak róla olyan vallások, amelyekről bizonyosan állíthatjuk, hogy már megkezdték felekezetté szerveződésüket. Másrészt a felekezetek számát fogják növelni azok a csoportok is, amelyek a vallási közösségek történetére mindvégig és világszerte oly jellemző szakadásokból jönnek létre.

 

A szektaellenes harc történelmi tanulságai

Elég az utóbbi száz évet áttekinteni (ezt az időt sugallja a témára vonatkozó törvényjavaslat is), hogy megállapítsuk: az ún. "szektásodás" ellen semmilyen hatalmi intézkedés sem bizonyult hatékonynak: sem a népegyházaké, sem a csendőrségé 1945 előtt, sem az ÁEH-é, sem a kommunista rendőrsége 1945 után.

Továbbra is a probléma mennyiségi oldalát vizsgálva mindig is azt tartottam a legkülönösebbnek, hogy amikor valahol "a szekták társadalmi veszélyességéről" beszélnek, a nagyságrendekről nem esik szó. Ez nem magyar sajátosság. A 49 milliós Franciaországban a hetvenes években tetőzött a szektaveszély érzete. Az a felekezet, amely leginkább kivívta a "család és az egyén védelmére" szerveződött társaságok haragját, mindössze 600 taggal rendelkezett. Bár ezeknek a társaságoknak - a demokratikus Franciaországban - nem sikerült elérniük, hogy ennek vagy más akkoriban támadott felekezetnek törvényes úton korlátozzák a tevékenységét, a közelmúltban végzett felmérés szerint jelenlétük nem játszott szerepet a franciák vallási összetételében végbement változásokban.

Amikor szektásodásról van szó, többnyire csak egy mennyiségi szempont kap hangot: gyorsan növekszik a kisegyházak taglétszáma, és ha nem teszünk ellenük, többségi felekezetekké válhatnak. Lehetséges-e ez?

Történelmi példa van rá: elég a kereszténység terjedésére gondolni. Itt és most - mondjuk az utóbbi száz évben - a növekedés üteme felekezetenként, időszakonként és területileg is nagy különbséget mutat. Magyarországon a hosszabb, tehát sok évtizedes múltra visszatekintő kisegyházak egyike sem mutatott eddig tartósan magas növekedési ütemet. Ez nem magyarázható avval, hogy eddig elnyomottak voltak. Az elnyomásnak és üldöztetésnek általában nem mutatható ki ilyen hatása a vallási közösségekre. Például nálunk is megtalálható felekezetek a szomszédos Romániában az elnyomás időszákban sokkal erőteljesebb növekedést mutattak. De a haza kisegyházak közül is épen az egyik legnagyobbat üldözték a leghosszabb időn át.

 

Veszély és vád

Érdemes közelebbről megvizsgálni, hogy miért tartják társadalmilag veszélyesnek a szektának nevezett felekezetek.

Akár a hatvan évvel ezelőtti Magyarország, akár az elmúlt évtizedek amerikai vagy nyugat-európai szektaellenes kampányait nézzük, láthatjuk, hogy a felmerülő vádak kísértetiesen hasonlóak. Íme néhány, a teljesség igénye nélkül: a felekezet vezetője manipulálja a tagokat, elszedi a pénzüket, a közösség tagjai erkölcstelen életmódot folytatnak, többségük elmebeteg.

Figyelemre méltó, hogy meglehetősen különböző hitvallású és számos más szempontból is eltérő felekezet esetében ugyanazok a vádak hangzottak és hangzanak el. Az eltérések kicsik, és inkább az adott társadalomra vagy időszakra jellemzők, mintsem a megvádolt csoportokra. A harmincas évek magyar sajtója azt hangsúlyozta, hogy a szektatagok tanulatlan, megtévesztett emberek. Az erkölcstelenség egyik bizonyítékaként tekintették például az egyik felnőttkeresztelő csoportnál, hogy meztelenül merítik alá tagjaikat. A korabeli fényképek tanúsítják, hogy hosszú fehér ruhában történt a keresztelés. A modern kampányok kábítószerekről és agymosásról szólnak. A megvádolt felekezeteknél ezt nem sikerült bebizonyítani. Gyakori feltételezés, hogy az új felekezet voltaképpen nem is vallási közösség, hanem valamely politikai törekvés elleplezése. Magyarországon a belügyi megfigyelők 1945 előtt azt gyanították, hogy a kisegyházak tagjai kommunista ügynökök, 1945 után pedig azt, hogy imperialisták.

Nehéz lenne olyan felekezeteket találni, amelyet története során ne értek volna hasonló vádak. Ezeknek a kampányoknak az a célja többet között, hogy távol tartsák az érdeklődőket a megvádolt felekezetektől. Szociológiai vizsgálatok tanúsága szerint azonban a vádaskodás nem éri el ezt a hatást. Érvelésük lényegét tekintve a szektaellenes mozgalmak alapjában véve kétségbe vonják az emberek ítélőképességét, és voltaképpen gyerekeknek tekintik őket - ebben rokonságot mutatnak a szélsőségesen intoleráns totalitárius rendszerek ideológiai védelmével.

Különösen érdekes az erkölcstelenség vádja. Az általam eddig tanulmányozott kisegyházak közös vonása ugyanis éppen az, hogy tagjaikkal szemben jóval szigorúbb erkölcsi követelményeket támasztanak, mint a szélesebb társadalom.

Ha a normális általánossága még a gyors terjedés mellett is szólhatna, megkövetelésük szigora ellene hat. Azért is alaptalan a félelem ezen felekezetek gyors növekedése miatt, mert az emberiség eddigi története során sosem sikerült szigorú erkölcsi normákat tömeges méretekben elterjeszteni és be is tartani.

Az utóbbi időben két valóban veszélyes vallási közösségről hallhatunk: a Népek Templomáról és a texasi csoportról. az emberiség hosszú története során nyilván volt még néhány hasonló. Következik-e ebből az, hogy minden vallást be kell tiltani?

Egy demokratikus társadalomban nem. Az amerikaiak helyesnek tartják a fegyverviselést. Számunkra ez nehezen érthető, amikor rendszeresen hallunk ámokfutókról, akik ártatlan embereket ölnek meg. Az amerikaiak úgy gondolják, hogy néhány elmebeteg miatt nem szabad korlátozni a többiek jogait. A fegyverviselés joga - szerencsére - meglehetősen távol esik a felekezetek jogaitól, de a gondolkodásmód alkalmazható itt is.

 

MENNYIRE VESZÉLYESEK A KIS VALLÁSI KÖZÖSSÉGEK A TÁRSADALOMRA?

Készült 1993. szeptember 24-én. Előadásként elhangzott a "Vallásszabadság és pluralizmus" című konferenciáján. 1993. szeptember 25-én. (A szerk.)

Mióta terítékre került a szektatéma, megfigyelhető az a törekvés, hogy ezeket a csoportokat deviánsokként igyekeznek feltüntetni, amelyek a társadalmat veszélyeztetik. A szociológia deviánsnak nevezi az olyan csoportokat, amelyek normarendszere eltér a társadalom normarendszerétől. A szociológia deviánsnak nevezi az olyan csoportokat, amelyek normarendszere eltér a társadalom normarendszerétől. A deviáns csoportok közé sorolják a bűnözőket, az alkoholistákat, a kábítószereseket és a homoszexuálisokat.

Jól tükrözte ezt a dunaföldvári csoporttal elsőként foglalkozó rádióműsor, a 168 óra, amely két "szakértőt" hívott meg az adásba: egy pszichológust és egy rendőrt. Ezzel a laikusok elképzeléseihez igazodott, miszerint a szektákat vagy bűnözőkként vagy mentális betegekként kell kezelni.

A szekták deviánsnak nyilvánítására szép példa a szolgálatmegtagadóké. Az általános társadalmi normarendszerhez tartozik a Ne ölj! parancsának elfogadása. Ugyanakkor, ha valaki erre hivatkozva megtagadja a fegyveres katonai szolgálatot, akkor ő deviáns, mert megtagadja a haza védelmét. Mint tudjuk, a nazarénusok és Jehova Tanúi évtizedeken át vonultak a börtönbe hitük e tanításának követése miatt. A társadalom mégsem tekintette sosem magára nézve veszélyesnek a nazarénusokat, már csak azért sem, mert mindig nagyon kevesen voltak, és tanaikat sem igyekeztek szélesebb körben terjeszteni. A szolgálatmegtagadók miatt akkor támadt riadalom, amikor néhány evangélikus és katolikus, sőt hihetetlen is megtagadta a fegyverfogást. Úgy vélték. ha rájuk is kiterjesztik a polgári szolgálat törvényes lehetőségét, kiürülnek a laktanyák. Ebben az időszakban hiába hivatkoztak nyugati példákra a polgárjogi harcosok, nem hittek nekik. Végül mégis sikerült eredményt elérni, s amennyire tudom, a szolgálatmegtagadók száma nem veszélyezteti a hadsereg létét.

Mit a keres a pszichológus a szektaproblémában? Azt állítják a szektásodásról, hogy hirtelen megváltozott a személyiségük, és feltételezik, hogy ilyen változást csak agymosással vagy kábítószerek alkalmazásával lehet elérni. Nagyon kevés szó esik arról, hogy tulajdonképpen milyen változásról is van szó. A szülők elmondják, hogy megromlott a kapcsolatuk korábban ragaszkodó gyermekükkel, esetleg, hogy a gyerek félbehagyta tanulmányait vagy otthagyta munkahelyét, és már semmi más nem érdekli, csak a vallás.

Úgy gondolom, hogy ilyesmire nagyon sokszor sor kerül szekták nélkül is. Lányok hagyják el szüleiket egy-egy fiú kedvéért például. Sokan hagyják félbe tanulmányaikat, vagy hagyják ott munkahelyüket, mert egyszeriben úgy érzik, hogy nem a megfelelő helyen vannak. Az érdeklődési terület beszűkülése is elég gyakori, például a gyereket kizárólag az indiános könyvek vagy a popzenekarok érdeklik.

Mit is fed ez a hirtelen megváltozás, amit itt emlegetnek? Megváltozik az illető énképe és világképe. Ez a változás az, amelyet számos egyház, felekezet megtérésnek nevez. Természetesen nem szükséges hozzá sem agymosás, sem kábítószer. Itt kell megemlítenem, hogy olyan szülőtől is érkezett panasz a Segítő Barát nevű szervezethez (Németh Géza által létrehozott szektaellenes szervezet, amely "szektássá" lett gyermeküket vagy más családtagjukat féltő családok bejelentései alapján támadja a bepanaszolt szektákat, és fellép bizonyos felekezetek bírói elítéléséért, működésének törvényi korlátozásáért), amelynek gyermeke ferences-rendi szerzetes lett. Csak ezt a levelet a Segítő Barát nem a sajtónak továbbította, hanem a katolikus egyháznak.

Általában is az a tapasztalatom. hogy nincs olyan sok eltérés a szektás vallásosság és a történeti egyházakon belüli vallásosság között; ezért is veszélyes deviánsnak minősíteni a szektásokat. A konferenciával egy időben tartják a Margitszigeten összejövetelüket a karizmatikus katolikusok, akiket sokan - köztük katolikusok - legalább olyan elítélendőnek tartanak, mint a szektásokat.

Az a kép, amelyet a szektákat támadók festenek ezekről a csoportokról a következő: van egy szektavezér, aki manipulálja a tagokat, majd ezek önálló személyiségüket elveszítve rabszolgává válnak. Valójában a vezetők szerepe ezekben a csoportokban sokkal inkább emlékeztet a pap szerepére a gyülekezetekben. Egyébként nincsen minden szektában szektavezér. érdemes megemlíteni a sokat kárhoztatott dunaföldváriakat, akiknél azt is kifogásolják, hogy nem árulják el, ki a vezetőjük, hanem arról beszélnek, hogy náluk elvileg bárki lehet tanító. Ellenfeleik feltételezik róluk, hogy ez merő konspiráció. Úgy látszik, még sosem hallottak az egyetemes papság elvéről, amely számos más felekezetekben is elfogadott tanítás.

Másrészt sehol sincsen rejtélyes manipuláció (pszichikai terror, gyógyszerezés) - kutatások sora bizonyítja ezt minden megvádolt csoportról. Érdemes emlékeztetni rá, hogy azt ilyen természetű vádak sokkal inkább jellemzik a kor szellemét, mint a szektákat. A két háború között úgy gondolták, hogy a szektavezér fizikai erőszakkal tartja a csoportban a tagokat. A rabszolgaság elleni legfőbb érv az, hogy igen nagy a fluktuáció ezekben a csoportokban, azaz mégis elég sokan képesek rá, hogy elhagyják ezeket a közösségeket - szabad akaratukból.

Néhány csoport tagjai kommunákban élnek; az őket támadóknak ez elég alapod ad ahhoz, hogy szexuális szabadossággal vádolják őket. Ugyanakkor tudjuk, hogy a kereszténység történetében újra és újra visszatérő kísérlet, hogy az őskeresztények közösségeit a lehető legtökéletesebben reprodukálják, az elétközösség tekintetében is. Tettek és tesznek erre kísérletet reformátusok és katolikusok is, és itt nemcsak a szerzetesrendekre gondolok, hanem valóságos kommunákra is, amelyekben családok éltek és élnek.

Általában gyakoriak az erkölcsi elmarasztalások, holott a szekták normarendszere az általános társadalmi normarendszertől éppen a szigorúbb erkölcsökben különbözik. Míg a történeti egyházak és a szélesebb társadalom normarendszere tolerálja a dohányzást és az alkoholfogyasztást, addig a kárhoztatott szekták teljes absztinenciát várnak el tagjaiktól. Az abortusz kérdésében ugyancsak a teljes tiltás álláspontjaként képviselik. Társadalmi veszélyességről beszélni velük kapcsolatban azért is különös, mert nincsenek direkt társadalmi törekvéseik, illetőleg amennyiben a társadalom megjobbítására törekszenek, ennek útját az egyének jobbításában látják, azaz igyekeznek minél több embert meggyőzni igazukról - ez hittérítés -, és a maguk életével példát kívánnak mutatni a többségnek: így is lehet élni, sőt, így érdemes. Mindig és mindenütt kisebbségben maradtak eddig - éppen azért, mert tagjaiktól jóval többet követelnek, mint a szélesebb társadalom - így, társadalmi befolyásuk sem túl nagy.

Úgy gondolom, hogy megítélni őket annak alapján lehet, hogyan élnek. Ennek vizsgálatához azonban semmi köze annak, ha a tanításaikból kiragadunk részleteket. Bár - mint tegnap hallottuk Csepeli Györgytől - az előítéleteket nem lehet legyőzni több ismer adásával, mégis melegen ajánlom mindenkinek, akit a téma érdekel, hogy ismereteit lehetőleg ne a pletykalapokból szerezze, hanem próbálja felvenni a kapcsolatot a kárhoztatott csoportok tajaival, és kezdeményezzen velük párbeszédet. Tapasztalataim szerint erre ők mindig készek. Meg kell tőlük kérdezni, hogy valóban azt tanítják-e, amit terjesztenek róluk, és azután azt is meg kell kérdezni, hogy miért, és ha valamely tanításuk konfliktushoz vezet, ők hogyan látják ennek megoldását.

Én egy fórumon megkérdeztem Jehova Tanúinak képviselőjét, hogy hogyan gondolkodnak ők a vérátömlesztésről. Én ugyanis feltételeztem, hogy a vérátömlesztés elutasításakor nem az a céljuk, hogy minél több tagjuktól megszabaduljanak. Az illető út először is elmondta, hogy honnan veszik ezt a tanítást. Azután elmondta, hogy tudnak róla, hogy a vérátömlesztésnek vannak orvosilag elfogadott alternatívái, és ők ezek közül néhányat elfogadnak. Úgy gondolom, hogy ebben az esetben konkrét segítséghez vezetne a párbeszéd folytatása - illetékesebb szereplőkkel. Ugyanakkor a főügyészhez a héten benyújtott betiltási kérelem semmilyen eredménnyel sem fog járni, ezt Jehova Tanúi világszerte több millióan vannak, és 1937 óta utasítják el a vérátömlesztést.

Általában túl sok misztika és legenda övezi ezeket a csoportokat. Ilyen misztika maga az "agymosás" is, amelyekről kompetens pszichológusok jelentették ki, hogy nem létezik. Thomas Szasz "Van aki agymosásnak nevezi" című cikkét idézem (Az új köztársaság, 1976. március 6. 32. old.):

"Mint ahogy sok más drámai megfogalmazás, az >>agymosás<< is metafora. Senki sem tudja kényszerrel vagy egy beszélgetéssel kimosni valaki másnak az agyát, mint ahogy egy éles megjegyzéssel sem ejthetünk vérző sebet valakin.

Ha nem létezik agymosás, akkor mit takar ez a metafora? az egyik legegyetemesebb emberi tapasztalatot és élményt foglalja magába, mégpedig azt, amikor az egyik ember befolyásolja a másikat. Azonban a személyes vagy pszichológiai befolyás valamennyi típusát nem hívjuk >>agymosásnak<<. Ezt a kifejezést azokra a befolyásokra tartjuk fenn, amelyekkel nem értünk egyet."

Ha egyáltalán tenni kell valamit a szekták terjedése ellen, ennek biztosan nem hatalmi eszközökkel kell történnie. A vallások eddigi története bizonyítja, hogy tiltásokkal nem lehet gátat vetni nekik. Ezek nem befolyásolják lényegesen történelmi sorsukat.

A legendák képzésének egyik alapjául az szolgál, hogy a szektások többnyire többé-kevésbé zárt közösségekben gyakorolják hitüket. Hasonló zárt közösségek vannak a történeti egyházakban is. A paranoiások rögtön titkokat szimatolnak ilyenkor. Avval vádolják őket, hogy elzárkóznak a világtól, és a zárt közösség lehetővé teszi, hogy a tagokat dezinformáltságban tartsák. Még, ha feltételeznénk is, hogy ez igaz, tiltásuk nyilvánvalóan tovább erősítené ezt az elzárkózást.

Egyre inkább erősödik bennem a gondolat, hogy eljött az ideje annak, hogy létrehozzunk egy Önvédelmi és Információs Központot, esetleg nevezhetnénk rövidebben "Segítő Ellenségnek". Úgy gondolom, hogy ennek a szervezetnek többféle tevékenységet kellene végezni: egyrészt igaz információkkal szolgálni minden érdeklődő számára, másrészt keresni a konfliktusok megoldási lehetőségeit, és ehhez tartozna az is, hogy minden erővel törekedni kell arra, hogy a kommunikációt fenntartsuk azokkal, akik támadnak. Ez utóbbi a legnehezebb, hiszen a szektákat támadók szerint, akik a védik a szektákat, azok vagy volt kommunisták vagy maguk is agymosottak. Nagyon örülnék, ha minél többen, minél többféle felekezetből csatlakoznának ehhez a szervezethez. Már csak azért is, mert egy magam képtelen lennék ellátni ezeket a feladatokat. A felekezeti szolidaritásnak nagyon szép példáival találkoztam a múltban. A két háború közti Magyarországon az újonnan keletkezett szekták mellett kiálltak a baptista és adventista értelmiségek. Az első világháború idején Amerikában elítélték Jehova Tanúinak vezetőit, mert hittestvéreinket arra biztatták, hogy ne tiszteljék a nemzeti zászlót. Ekkor nagyegyházi vezetők egy csoportja sietett segítségükre abban, hogy biblikus magyarázatot adjon erre a tanításra. Új szervezetünk létrehozhatna egy olyan sajtótájékoztatót, ahol azok a szülők szólalnálak meg, akik örülnek annak, hogy gyermekeik ezekhez a szektákhoz csatlakoztak, sőt, esetleg követték is gyermekeiket. Az ötlet nem tőlem származik, Eileen Barker, világhírű vallásszociológus már létrehozott ilyen szervezetet Londonban.

 

ÚJ VALLÁSOS MOZGALMAK

A HVG felkérésére, 1994. január 10-én készült cikk. (A szerk.)

Az elmúlt évben sok támadás érte a hazánkban újabban terjedő vallásos csoportokat, arra hivatkozva, hogy elidegenítik az ifjúságot a tradicionális (keresztény) értékrendtől, és ezért fel kell lépni velük szemben. A támadások alapjául szolgáló információk többsége külföldi, az új vallásos mozgalmak ellenében szerveződött csoportoktól származik, ezért nem elegendő a tárgyszerű tájékozódáshoz. (Jó áttekintést ad e mozgalmaknak első két évtizedének tapasztalatairól az UNESCO és a Sage közös kiadásában megjelent New religious movements and rapid social change című tanulmánykötet.)

Az új vallásos mozgalmak vallásszociológiai irodalmában leginkább a mozgalmak öt fő csoportját különböztetik meg, de nem minden mozgalom sorolható be ezekbe. Egyes kutatók ezért sokkal több csoportba sorolják őket (J. Gordon Melton például 836 mozgalmat sorol 15 csoportba), de az ilyen felsorolások végén is szerepel a maradékot egybefogó "egyéb" kategória.

Az öt fő csoport közül az elsőbe tartoznak azok a mozgalmak, amelyek már meglévő felekezetekből nőttek ki, mint például a karizmatikus katolikusok számára. A másodikba sorolják az ázsiai vallásos tradíciókban gyökerező mozgalmakat, amilyen a Hare Krisna mozgalom, a buddhizmus különféle ágai, a Transzcendentális Meditáció és a Bhagwan mozgalom (Rajneesh Foundation). A harmadik csoportba tartoznak az ún. "human potential" (emberi képességek) mozgalmai.

 

A Magyarországon megjelentek közül ide sorolható a Scientology Egyház. A negyedik csoportba tartozók inkább szervezetünkben újak, semmint tanításukban. A Magyarországon megjelentek közül ide tartozik a Család. Az ötödik csoportba sorolják a sátánista és boszorkány-mozgalmakat. Az eddigiekbe besorolhatatlan, nálunk is megjelent mozgalom ez Egyesítő Egyház.

Ezen mozgalmak a hatvanas években, illetve a hetvenes évek első felében keletkeztek az Egyesült Államokban, és növekedésük a hetvenes évek közepéig tartott. A hírük mindig nagyobb volt, mint a tömegük: egyiknek sem sikerült néhány ezernél több tagot toboroznia. Még azok sem tudtak ennél több résztvevőt hosszabb ideig megnyerni, amelyek képzéssel foglalkoznak vagy valamilyen szolgáltatást nyújtanak a kívülállóknak. Általában valamilyen tárgyakat, könyveket árusítanak, testi-lelki (pl. jóga, meditáció) tréningeket szerveznek, vagy valamilyen sajátos technikájú gyógyítással foglalkoznak. Ez a tevékenység alkalmat ad a térítésre, és bevételt hoz a fenntartásukhoz. Ily módon tagjaiknál jóval szélesebb körrel állnak kapcsolatban, ezért úgy tűnik, mintha többen lennének tényleges létszámuknál.

Valamennyi új vallásos mozgalom a hetvenes években került át Nyugat-Európába, Kelet-Európában pedig a nyolcvanas években kezdtek elterjedni. Közös bennük, hogy valamilyen fizikailag és intellektuálisan biztonságos helyet nyújtanak tagjaik számára, ahol elkülönülhetnek a "külső" világtól. Sokak számára vonzó bennük, hogy jóval több aktivitásra adnak lehetőséget a laikus tagoknak, mint a régebbi vallásos szervezetek többsége, és arra bátorítják résztvevőiket, hogy a tanításokat a gyakorlatban, a mindennapi tevékenységekre alkalmazzák. Ez nem jelenti azt, hogy kevésbé spirituálisak lennének, mint a régi vallások, hanem azt, hogy újragondolják a spirituális és a materiális közti különbséget.

B. R. Wilson, angol vallásszociológus számos közös vonást állapított meg ezekben a mozgalmakban (The Social Impact of New Religious Movements című művében), amelyek valóban meglehetősen általánosnak tűnnek. Általában egzotikus eredetűek, és karizmatikus vezetők irányítják őket. Új kulturális életstílust valósítanak meg, és tagjaik olyan elkötelezettséget mutatnak, amely lényegesen különbözik a tradicionális egyházias keresztényekétől. Követőik elsősorban fiatalok, magas iskolai végzettségűek, akik a középosztályból származnak. E mozgalmak szervezetei megjelennek a társadalom nyilvánossága előtt, és nemzetközi szinten is kiterjedtek. Keletkezési idejük közössége is jellemző.

Ugyancsak Amerikából, de még a XIX. században érkeztek hozzánk azok a vallásos mozgalmak, amelyeket ma szektákként emlegetnek, például az adventisták, a jehovisták. Ezek első hívei is a 20-35 éves korosztályból kerültek ki annak idején, azonban jóval alacsonyabb képzettségűek voltak, és jellemzően a munkásosztályhoz, illetve az alsóbb középosztályhoz tartoztak. Egy másik különbség a szekták és az új vallásos mozgalmak között, hogy az utóbbiak nem gyülekezeti vallások (azaz nem alkotnak gyülekezeteket), és nem nyújtanak vallásos szolgáltatást az egyházaknál szokásos módon az egyén családi, szomszédsági környezetének.

A szociológusok, például R. Wuthnow az új vallásos mozgalmak amerikai keletkezésének társadalmi okait a második világháború utáni évtizedek gyors társadalmi változásaiban látják. Kiemelik a tudomány és a technológia szerepének megnövekedését, valamint a felsőoktatásban részesültek arányának nagymértékű növekedését. A második világháború után született nagy létszámú generáció az új körülmények között nagyon eltérő lett a többitől, többek között kulturális értékeit tekintve. Theodor Roszak már 1968-ban leírta a fiatal generációnak azt a kulturális forradalmát (The Making of a Counter Culture című könyvében), amely a művészetben, a politikában, a mindennapi életben sokféle néven vált ismertté nálunk is (a beat-nemzedéktől a polgárjogi mozgalmakon át a hippikig). E kulturális forrongás egyik formájának tekinthetők az új vallásos mozgalmak is. A többi kulturális és politikai formával való rokonságukat mutatja toleranciájukat, a hitelvek szabadabb értelmezése, egyenlőség elvének kiterjesztése a laikusokra stb. a szabadság kiterjesztésének keresését jelentősen segítette a felsőoktatás (gazdasági, technikai és politikai okokból szükségessé vált) kiterjesztése: miközben az új vallásos (és egyéb) mozgalmak főleg az egyetemisták, illetve diplomások között terjedtek, a velük szemben kialakuló és szervezeteket is létrehozó tradícionalista ellenállás tömegbázisát az amerikai társadalom alacsonyabb végzettségű csoportjai alkották.

Bár újabban más álláspont is megjelent (J. G. Meltoné), a legtöbb kutató szerint a gyors társadalmi változások időszakának lezárulásával az új vallásos mozgalmak fellendülése is véget ért Amerikában. Európai terjeszkedésük viszont épp csak akkor kezdődött, eltérő feltételek között. Nyilvánvaló, hogy még későbbi kelet-európai és magyarországi terjedésük jellegzetességei nem magyarázhatók egyszerűen ugyanazokkal az okokkal, amelyek az Egyesült Államokban működtek. A hazai tényezők feltárása azonban a magyar kutatókra vár.